mondjuk van egy zeneszám, dal akármilyen, nagyon szereted.

mondjuk van benne öt (tíz) különböző hangszer, szólam.

az egymáshoz való viszonyuk, a harmónia az csak simán meg van értve, nincsen kérdés vagy kétség, ez a tudás alapozza meg a rendszert amiben a műsor halad

a szólamok mint valami szalagok vagy húrok együtt haladnak egy csőben.
mindegyiket egyenként, egymástól teljesen elkülöníthetően tisztán hallod, mindegyikről külön külön lehet gondolkodni, és látni lehet azt is ahogy egymás körül tekeregnek, furcsa mintájú kötelet fonnak.
a szalagok elég gyorsan haladnak, kábé mint egy  hullámvasút, csak biztonságos, a dallam története rajzolja az útvonalat, hogy fel-le, jobbra-balra.
a darab valódi tempója az a cső falát nézve érződik csak, az pont annyira van távol a száguldó húroktól hogy valós idejűnek látszódjon.
a cső fala belülről pulzál hullámzik, puhán villog és folyamatosan változik. a színe a mintája tüzijátékok, meg a vízről visszaverődő fény, selyem, lombkorona hangyafoci- ezt annyira nem lehet tudatosan megváltoztatni, ez kábé a tudatallatti állandó kertmozija

amikor a műsor nagyjából kontroll alatt van, akkor a simán fel lehet ülni egy-egy húrra ahogy ezek közösen száguldanak.
mindnek külön színe, felülete van, mind nagyon szerves, és teljes tudattal lehet érezni az adott szólamnak minden attributumát.
ilyenkor tudatosan át lehet lépni egyikről a másikra.
könnyű elveszíteni az egyensúlyt, főleg amikor keresztezések fonások vannak, de egy jóféle kör alkalmával ez annyira nem probléma, legfeljebb a húrok tolnak maguk előtt, izgalmasabb is úgy.

az ilyen hullámvasutakon el lehet lenni azért órákat is,
de rég voltam vidámparkban,
manapság nincsenek is már vidámparkok.