Új forma

Híres blogger szeretnék lenni én is, szóval mostantól rendesen központozok, és a helyesírást is rendszeresen leellenőrzöm, jó?

Bementem ma a délutános műszakomba,- esőtől fáradtan, álmosan, de jókedvűen,-
az utolsó két hetem első napja,

A főnököm azzal fogadott, hogy jobb lenne ha hazamennék.
Igen, úgy érti, hogy örökre. Megkérdeztem az okait, és azt mondta, hogy a nagyfőnök (aki miatt kábé az egész szarbakszor élvezkedésem borult) a történteket hallván nem engedi, hogy itt legyek. Pontosabban: vagy máshol húzom le az utolsó két hetet, vagy itt, de a főnök úgy gondolja, hogy akkor tuti találnának okot arra, hogy kirúgjanak. Már így is meg akarta tenni-mrmint a főfő, és ő természetesen letagadná,hogy ezt mondta, ha arra kerülne a sor de azt tanácsolja; a saját érdekemben ne jöjjek többet,úgy érzi, hogy baj lenne, ha a környéken lennék . Sajnos ezt könnyű volt neki elhinnem, megköszöntem a figyelmeztetést. Megegyeztünk abban, hogy akkor én most ettől a hírtől rosszul lettem, és fizetett betegszabin vagyok a héten, utána pedig a rendes, hátralévő szabimat töltöm, ha tudja akkor ezt még egy hét plusz betegszabival megtoldja,. Most pedig hivatalosan kéri a kulcsokat.

Jobb ez így nekem, fizetve van az a pihenő idő, amire már nagyon nagyon nagy szükségem volt, és meg vagyok védve egy még ócskább eljárástól, amire a nagyfőnököt ismerve elég nagy az esély, de be kell valljam, nem jó most a szám íze. Szerettem vona elbúcsúzni a vendégeimtől, a kollegáimtól, a helytől. Szerettem volna, tisztán megélni az utolsó napokat, mert azért sokat jelentett nekem, még ha már nem is. Az egész olyan méltatlan,

és én még mindig hiszek abban hogy a jónak győzedemeskedni kell a gonosz felett, úgyhogy erősen kísért a gondolat, hogy a sztorimat megírjam, és még egy szinttel feljebb kiteregessem, de most elfáradtam. ettől az egésztől. nagyon.

Pihennem kéne agyilag, elfelejteni egy csomó mindent. De nem lehet, nagy ez a teher, rohannom kell újra találni valamit. Mert nem élünk meg egy darab minimálbérből ketten, de egy kicsit én most már nem akarok felelősséggel lenni semmiért. Elegem van ebből, hogy ezt is azért kellett idáig elhúzni, mert csak. Tudom hogy ezt a dolgot meg sem kellene említenem, és nem az első alkalom a kettőnk életében amikor én a túlzott igazságérzetemből fakadóan elvesztem az állásomat, de a jelenlegi helyzetben ez úgy áll, hogy nagyon nagyon régóta könyörgöm neki, hogy keressen valami mást, valami jobbat, hogy ne kelljen ennyire kiszolgátatottnak lennünk, hogy ne kelljen nekem annyi szart eltűrnöm bent, és ő azt mondja,inkább örüljek a lehetőségeimnek, de milyen áron kérdem én, de nem piszkálom többet, mert ír, és ez fontos, de az meg egy hosszú távú befektetés ugyebár, ha, de , és, akkor,


Eléggé kirántottam magam alól a szőnyeget. Újra. Csodás.

Persze sokkal könnyebb lenne, ha itthon lenne most és megvígasztalna. Biztos elmagyarázná, hogy nem kell szarul, és kellemetlenül éreznem magam, mert nem én voltam a hunyó. Meg ilyesmik.

Ugye sokkal jobb így olvasni?