Az is komoly gond, hogy sokszor nem mondom ki , amit ki kellene, betokosodnak belül.
Például:
Mesélem wmnek mi történt, eljutok oda hogy lehúzhatnám az utolsó két hetet barisztaként, erre felnevet, hogy ő nem akar az ördög ügyvédje lenni, de nem ez volt a vágyam amúgy is?
Mondom, mivan?? Hát hogy miért nem fokoztattam le magamat a márciusi cucc után, ahogy azt akartam.
Ekkor letámadtam, hogy ezzel ne jöjjön, mert nem akarom kifejteni, hogy miért nem tettem, és akkor ő azt mondta, hogy nem szeretné, ha fél év múlva már konkrétan arra emlékeznék, hogy ő nem hagyta.
Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy igaza van. Ő azt mondta akkor, hogy ha úgy érzem jónak menjek le barisztába, talán csak várjak egy kicsit, hátha lecsillapodok. Le is csillapodtam, de magamban elmártírkodtam, hogy kell a lóvé, nem lennénk meg anélkül a pénz nélkül, ezért nem mehetek le, blablablabla,kínlódtam fostam szenvedtem hónapokig, és mostanra eljutottam oda, hogy őt hibáztatom, amiért nem keresett magának másik állást. Csodás, nemigaz? Ha a legelején elmondom neki mi bánt, akkor spórolok magamnak jópár hónap szopást.
Rossz tulajdonság ez, és félek a korral esetleg komolyabbra is fordulhat, nem lesz több belső rágódás, főleg nem a szerelmem felé, és mégfőlegebb ennyire másodlagos dolgok miatt.
Amúgy most is ír. Oda is vagyok érte. és amikor majd híres és gazdag lesz, akkor nevetni fogunk ezen az egészen. És az interjúkban majd megkérdezik hogy hol írta a regényét, és akkor elmondja, hgy a kávézóláncban, ahol szarul bántak velem. Ezért a következőt már máshol fogja. A pöcsfejek. Bekaphatják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése