Harbour Festival 2010

Sziasztok, én vagyok a virágfejű lány, aki három órát kínlódik, hogy szépeket meséljen nektek.

Nem csak kaki dolgok történnek ám, de azokat könnyebb idehordani. Ez például másfél hete történt, a kikötő fesztiválon. Ekkor még mindkettőnknek volt biztos állása, úgyhogy szórtuk a pénzt mintha karácsony lenne, de most volt wm szülinapja, úgyhogy belefért.
Vagyis márciusban volt neki, de mivel kalózok, meg tengerészek, meg vitorlások, meg hadihajók, ezért kineveztük szülinapnak.

Örült is neki, nagyon. Szóval az egész kikötő, de az egész, telis-tele volt felszalagozott, felzászlózott színes vizijárművel, a ladiktól a jahton és a lakóhajón át, az ősrégi vitorlásokon keresztül a jégtörőkig minden ami befért.

Igazából ezt fényképeken keresztül nem is lehet bemutatni, hogy milyen az amikor kicsit feljebb emeled a fejed, és csak árbócokat látsz.

Nekünk könnyű. Reggeli, kávé, felöltöztünk, kiléptünk az ajtón, sétltunk kettő percet, és benne votunk a legközepében, szeretek itt lakni.

most egy pcit kifújkáltam a klavatúrát, kezd az agyamra menni, hogy random betűk mindig hiányznak.

Hatalmas volt a forgatag, jó volt benne úgy sétálni, hogy mi vagyunk itthon itt.

Szóval az összes múzeális hajóroncs ami a sétány mellett parkolt megnyitott, és pár fontért vitte körbe az érdeklődőket, megteremtve ezzel a következő évi fenntartási költségeit.

Például ez egy tűzoltóhajó, itt fent, kint a zsilipnél még locsoló-bemutatót is tartott.

Jó lenne a ez több szerettemnek lenne ismerős, jöhetnétek most már látogatóba. ŐŐő izé majd ha megint lesz munkám, akkor de tényleg már!


Azért itt megemlíteném, hogy a hétvégén elég sokszor elhangzott az "ezt most Ildikónak fotózom" mondat.

Ez meg itt lent egy gőzdaru. szénnel fűtik, de sajni a fisifosi kisgéppel nem sikerült igazán jó belső fotókat csinálni, úgyhogy azt sajni csak telepátiával tudnám megmutatni:



-kisasszony ne nyúljon hozzá, tiszta ragacs lesz.
-nem kell félteni, szereti azt
Az öreg az overállját nyújtotta, hogy beletöröljem a kezem. Általában mint önkéntesek, a nyugdíj, sőt civil meló mellett jönnek el ezekre a roncsokra ismeretet terjeszteni.

Persze wm az egyéb szerkezeteket is kedveli:
például a franciául beszélő biciklis robotlányokat,
a szaggatott mozgásukkal, meg a rémisztő kintornamuzsikával együtt ami követte őket.

szegények le is merülnek egy idő után, hát jól fel is húzta őket:
Zoli! a másikat is!
Akkor szokott még iyen fejet vágni, amikor rántotthusit csinálok neki:

Luca, én tényleg megpróbáltam lefotózni a bugyijukat, hogy majd de fogsz neki örülni, de az öt-hat próbálkozásból ez lett a legjobb, mert nem akartam legugolni, és konkrétan odazúmolni.


Aztán megéheztünk, nézegettük a bódékat, mit kéne enni, a német bódé előtt kötöttünk ki, zsír kell az arcba, gondoltuk, nevettünk mert fel volt rá vésve, hogy süttkóbász, meg goulás, nem számít, nézegetjük mik vannak, mondom abból kérek egy közepes adagot. Eladólány rámnéz és teljesen megvető arccal rámdobja, hogy az gulás. Rámeredtem, és majdnem kiszaladt a számon, hogy nem, ez nem az, de aztán inkább csak ránevettem, hogy oké, és kértem wmnek egy közepes gulást.
Itt mondjuk már sokkal inkább a táskámon van a hangsúly, ami eszméletlenül menő, és kúl, és egy turkálóban találtam, bár az egy kicsit túlzás lenne, hogy heló búcsúban jártunk nézd az ezeréves táskámat.

Szval valami ilyesmi volt az első nap, hatalmas volt a tömeg, sokmindent láttunk, de hajót még nem próbáltunk, nemigen fértünk oda. Sebaj, én szeretem a búcsút, wm sem panaszkodhat.

Hazafelé azért készült rólam is egy kép, nesztek:


Hevertünk, emésztettük, a hűs hálóban szuszogtunk jó dolgok ezek,
beszélgettünk kicsit arról hogy a tavalyiról lemaradtunk, de azértelég jó volt az is, másfajta folyópart:

meg másfajta hajók:

Aztán este májkrémes kenyeret ettünk, felöltöztünk, és irány a tüzijáték. Ami kicsit csalódás volt. A tüzijátékok, amikhez én vagyok hozzászokva, azok vagy minimum tragédiába torkollnak, de zenére mennek, felépített forgatókönyv szerint, és a legmenőbbek a végén vannak.
Nos itt nem volt se zene se forgatókönyv, csak zúzták fel az égbe a nagyobbnál nagyobb bombákat, jó sokáig, gyönyörűséges volt. Szeretem a tüzijátékot.


Engedjétek meg, hogy a második nap elmesélését a világ egyik legundorítóbb élőlényének a bemutatásával kezdjem:
Őt úgy hívják, a városi sirály, és abban különbözik például az Örs vezér téri galamboktól, hogy jóval nagyobb testű, hígabbat és nagyobbat kakil, de azt legalább röptében, és szerintem bosszúból is. A hangjuk elhagyott kiscicáéra vagy keservesen zokogó kisgyerekére emlékeztet. Vidám.

Szóval a második nap már okosabbak voltunk korábban indultunk, és tervvel. Úgyhogy sikerült is körbejárnunk wm másik kedvencén:

Ő a BrisztolBüszkesége nevezetű emlékhajó, régen Messina volt a neve és hadihajó volt, de leselejtezték szegényt, úgyhogy most csernobili gyerekeket hajókáztat. Azt hiszem. Jó dolgok ezek, mert igazi szívvel lélekkel tengerészek mutatják körbe a hajót, az összes hülye kérdésre válaszolnak. Mondjuk közel sem olyan kedvesek mint mikor szőke hajam volt, meg kell mondam.
wm boldog:
Kicsit ő is hadd fotózzon:
wm azt imitálja ezen a képen rosszul leplezett tejbetök fejjel, hogy hadihajót vezet:
Ezek itt valami hűdehíres gőzcsónakok. Cukik, én így jellemezném őket:


Volt belőlük tizenöt, de rohadt voltam a képeket feltölteni, mert már így is nettó három órám van abban, hogy megmutassam neketek ezt a hétvégét.

Ez itt wm egyik kedvence, ő mindennap a kikötőben van, azt mondja, hogy olyan mintha egy Verne regényből csalinkázott volna ki:
majd ha nagyon gazdagok leszünk megveszem neki meglepinek. Meg még öt másikat.

Ezután jött a neheze, le kellett vadásznunk egy sétahajót, aminek nem túl zsúfolt vitorlásnak kellett lennie, mert a születésnap csak vitorlázással együtt az igazi.

Először az Ájrint akartuk, mert nagy és kecses:

De ezzel nem voltuk egyedül, és a jegyeket el is adták.

Gondoltuk bepróbáljuk Matildát:

és csodák csodája, sikerrel jártunk. olyannyira, hogy rajtunk kívül, még egy idősebb párocska ült fent rajta, meg a család akié. Felengedtek minket jóval az indulás előtt, megkérdezték mit kérünk inni, de amúgy csak hagyták hogy élvezkedjünk.
Vitorlást birtokolni jó dolog lehet.

a szomszéd hajó, még horgonyozva:

követnek minket:

eslőbbségadás kötelező:

A lány, aki bármikor képes okot találni a panaszkodásra:


biztos minden oka megvan rá:

ebben a szomorú, rohadt világban:
Azt hiszem, a vitorlázás kifejezetten jól áll nekem:

útközben: ő egy kalózhajó, a hajótemető bejáratánál, felújításra vár:

ő is:

vendéglő:


őt már megmutattuk régebben:
Szóval így megy ez. Később már rohadtak voltunk fotózni. Mikor például a kis vitorlásunk vitorlát bontott, pedig senki más nem tette meg ezt a kikötőben, és egy kicsit a szelet használta. nem a motort. Vagy amikor a hajón dolgozó kissrác felszaladt az árbóc legtetejére. Kérdeztem a Hajón a másik nőt, te vagy az anyja? Igen. És akkor ezt hogy..? Már nem nézek oda. Csak úgy lehet.

Klassz lenne ha wm megint kedvet kapta a rendes fotózáshoz, akkor nem ilyen kis sivár kopott képeket mutogatnánk, hanem naaagy fain fotosopposokat, de nem várok rá.

De hé! Mi az ott?



Na jó hazudok a dramaturgia miatt, mert azért sokkal hamarabb észrevettük, mint a hajóról.
Ezt a százéves gőrkörhintát:

mentünk is rajta egy két kört, pedig én nagyon félős vagyok.

Igen, jól látjátok, a lovacskámat Zoltánnak hívják, a második leggyakoribb név a szigetországban.
Wmét mónikabeluccsinak, csak ez pont nem látszik:

ilyen a motorja,sajni az orgonájáról nem találok képet, pedig volt az is neki:


LOVE:

A végén pedig együnk büdöset mert az jó nekünk. És mert itt készül:
És ő készíti:

A képen nem látszik mennyire durván alkoholista bőre volt, ami kár.
Remélem nem értetek félre, nem undorral tartom el a kisujjamat, az genetikusan eláll. mikor hazamentem fokhagymával toltam befele a füstölt nyers halat.


Nyami. Élni jó.

Aztán este megnéztük a konen a barbárt, mert úgy szülinap a szülinap.

És most hogy nemkívánatos vagyok a szarbaxban, felszabadult a hétvégém, és jön a ballon fieszta.
Még jó hogy félek a repüléstől, arra most úgysem lenne pénzünk.

Most pedig irány az uszoda .