analóg

Nem tudom hogy meséltem-e, de ha igen akkor bocsi, ismétlem magam.

Valamikor március közepén a gyönyörű gyönyörű parkban ami a munkahelyemmel szemben van és az ebédemet szoktam elkölteni leállított egy párocska hogy csináljak róluk egy képet.
Jó, szuper, szeretem, oda is figyelek mindig hogy faintosak legyenek a képek, (nem fogom elfelejteni a Cicakata csalódottságát hogy valami vizuálanalfabéta fekvő fotót csinált róla a BigBen előtt és vissza). Mindig arra gondolok, hogy a kép amit csinálok egyszer a kedvenc fotóik egyike lesz.

Szóval a lány a kezmbe adta a kamerát és teljesen sokkot kaptam hogy ez filmes, tudatos amatőr fotós , sőt kábé felnőtt korom óta nem volt ilyen a kezemben. Hirtelen teljesen bevillant hogy nem tudom hány kép van egy tekercsen, hogy kell újabbra tekerni, és legfőképpen az, hogy itt nincs felelőtlen újrázás.
Szerintem nagyon jól sikerültek a képek.

Az élményt azonnal megosztottam a céges közösségi háló (!) fotós oldalán, és megemlítettem hogy biztos veszek egy eldobható kamerát hogy kipróbáljam az élményt. Ott hirtelen egy csomó ötletet meg tanácsot kaptam, amiből csak egyet fogadtam meg. Miszerint hogy ne vegyek eldobhatót, az ibéjen már egészen olcsón lehet valódi kamerákat szerválni. El is döntöttem hogy jó, ez mindenképp a listára kerül, wmnek is elmeséltem.

Aztán felnéztem az íbéjre hogy bőrt keressek a táskához amit csinálni akarok, és észrevettem hogy wm masinákra vadászik, el is csesződött a szülinapi meglepetés, de legalább rá tudtam szólni, hogy ne második világháborús antik darab legyen, használni is akarom.
Szóval szülinapomra analóg fényképezőgépet kaptam.
Elsőre nem is örültem annyira, mert tök modern, kettőezerkettes, automatikusan viszi a filmet, nagy dufla, okos, és nem ilyen kis csinos hipszter kiegészítő amire vágytam.

Aztán amikor nekiálltam próbálkozni  rájöttem hogy mennyire, mennyire menő gépem van, nagyon jó érzés vele játszani.
Az objektív ami rajta van csak közeli dolgokra jó, szóval megpróbálkoztam a legnehezebbel amivel csak lehet, emberfotózással.
Van egy teóriám, hogy minél nagyobb a gép annál könnyebb, mert ha valami tégla van a kezedben akkor elhiszik hogy nem csak a lelküket akarod ellopni hanem értesz is hozzá. Illetve hogy ha megkérdezzük az idegent hogy szabad-e fényképezni akkor eltűnik a sponteneitás, (mindkét teóriámat Lemonka szanaszéjjel rombolta tegnap, ugyanolyan kisgépe van mint nekem, ész szuper emberfotót rakott ki a fészbukra)

Szóval az elmúlt két hétvégén csináltam egy pár portrét is, de fogalmam sincs milyenek lettek. igazából már arra sem emlékszem hogy milyen képek vannak. és ráadásul van még nyolc kocka. nagyon megválogatom  hogy mire költöm el őket. Iszonyúan várom már, nagyon kíváncsi vagyok.

De hogy addig se maradjatok kép nélkül, múlt hétvégi sztori.
A város egyik legillusztrisabb utcájára majális alkalmából egy csúszdát telepítettek, hetekig erről zengett a sajtó, akkora volt az érdeklődés hogy sorsolni kellett hányan csúszhatnak. Én csak figymáltam, mi menőbbet építettünk a pincénél, és nem is volt sokkal rövidebb.
https://www.youtube.com/watch?v=SkA-uJg3yqM

De azért ja, Brisztol eléggé menő város na.

kis érdekes infó, ahol a csúszó van a pályán ott kell befordulni balra, sétálni két perct FÖLFELE , na ott dolgozok én.