mozis

Szóval én vagyok az a lány, aki a monitorja kivételezett helyzetét felhasználva, végignézte az élőben közvetített űrséta felét áprilisban, munkaidőben. Nem volt annyira izgalmas. Cserébe teljesen megtekerte az agyamat a tudat, hogy ez élőben megy. Most. Nem emlékszem annyira, a filmeket is elfelejtem általában, de asszem a sétálók akcentusa miatt vicces is volt.
Három érzés keringett bennem. az első az ahhoz kötődött, hogy az agyammal megpróbáljam felfogni hogy milyen messze vannak, és mennyire menő dolgot csinálnak. A kettes az a vegytiszta lenézés a kollegáim iránt, akiknek akkorra a hetven százalékát rühelltem, és a műsor iránt érzett minimális érdeklődésem miatt messze magasabbrendűnek éreztem magam náluk. Amúgy is, de ezen túl volt még 79 másik okom is.
Harmadrészt pedig titokban icipicit reménykedtem enne, hogy becsúszik valami gikszer, és tanúja lehetek egy igazi szörnyű sokkoló űrkatasztrófácskának. Nem kívántam én senki halálát vagy ilyesmi, csak szerettem volna tanúja lenni. Akármi is legyen az.

Szóval természetesen elmentünk megnézni a Gravitációt. Hát mit mondjak. Szép volt. Meg 3D.
Meg abszolute pénzkidobás, nem vagyok túl okos, de azért ennyire buta sem.
Ennyi.

Ez a bejegyzés arról szólt, hogy én élő űrsétaközvetítés nézéssel kompenzálok, csodáljatok mind.