Régóta tervezek egy, a keresztény vallást kritizáló blogot írni, és régóta tervezek egy, a keresztény vallást kritizálókat kritizáló blogot is.

A mai az nem az lesz. Manapság már csak kizárólag az örökölt gyávaságomból adódóan nem merek abszolut ateista lenni, viszont vannak alkalmak, amikor őszintén irígylem a hittel élőket.

 Emlékeztek amikor múltkor linkeltem annak a kislánynak a blogját? Aki leukémiás lett.

Két napja vérre volt szüksége, a család, a blogon, meg a fészbukon keresztül riasztotta a gyülis kapcsolati hálót, annyian segítettek, hogy a helyi véradóállomás főnöksége megkérte az apukát, hogy szervezzék ki a véradókat inkább napokra elosztva, mert ennyi emberrel nem bírnak egyszerre. Ez az igazi keresztényi testvériség, egészen fellelkesített.
(Cinikus   nemhívőként ugyanezen kapcsolati háló imái meg megszámlálhatatlan pozítív üzenetei kevésbé.)

Egy csomót gondolok erre, a kislány neve Emili, ahogy az angliai legjobb barátnőmé Emily. Az én Emilym most sugárterápiát tanul, egy csomót beszélgetünk a rákról, a betegekről, meg hogy mit kell mondani, meg ilyesmi, egy csomó mindenre rányitja a szemem. Meséltem neki a blogos Emiliről, hogy szeretném ha azt a kislányt olyan orvosok nővérek vennék körül mint ő.

Tegnap éjjel is ezzel álmodtam,  kétségbeesve kerestem véradóállomást, végül sikerült.
Könnyebb volt amúgy mint nekem magamnak egy imát elmorzsolni, bár megpróbáltam.


Emili tegnap éjjel meghalt.
36 napig tartott.



Nem volt csúcsszuper érzés ezzel nyitni reggel, eléggé elsötétült a kedvem. Próbáltam felidézni a családját, (hiszen őt magát nem ismertem) szelíd kedves jó emberek. Mélyen hívő és becsületes keresztények, az apukája lelkipásztor.

Nem is tudok mit mondani, egy csomószor átrágtam magamban ezt a témát egész nap blogoltam az agyamban.

Aztán valahogy odatévedtem a bátyja fészbúkoldalára, aztán még sírtam is.
A srác fotókat posztolt a kishúgáról. Volt egy kép, nagyon szívesen megmutatnám, de nem lenne illendő, szóval csak elmesélem. Egy kerti medence, ragyogó napsütés, a háttérben nagy virágzó bokor. A medencében áll az apuka, nagy mosollyal, a kezei kitárva az égnek, a kislány pedig -itt még csak olyan négy-öt éves forma - anyaszült meztelenül, rémisztően magasan az égben.
Mint aki jön. Vagy megy.  Azt hiszem a leggyönyörűbb kép amit valaha láttam. Igazából még az elmesélését is megkönnyezem.

És akkor jöjjön a legdurvább. A bátyja ezt posztolta:


Drága Barátaim és drága Ismeretlenek...
...akik az elmúlt hónapban bennünket az imáitokban és gondolataitokban hordoztatok

Nem tudok aludni, itt ülök a gép előtt és régi fényképeket nézegetek, amik fölött hol zokogok, hol nevetek. Olyan csodálatos időt tölthettem el az én kis "Bendegúzommal" (tudom, hogy fiúnév, de annakidején így hívtam Emilit - amit ő elmondása szerint nagyon utált, de szerintem nagyon szerette). Isten annyi drága közös emléket adott nekünk!
Nehéz ezt megmagyarázni, de egy furcsa békesség tölti el a szívemet. Emikém nagyon sokat szenvedett az elmúlt időben, és a halál megváltást jelentett a számára - ez a békesség azonban nem azért van bennem, mert a szenvedései véget értek. Azért van békességem, mert tudom, hogy Ő már a drága Istenünknél van. És ez nem egy üres vigasz, amivel a temetőben szokták a sírdogáló anyókák vállát megveregetni - ez a VALÓSÁG. Emili elhagyta ezt a világot, de nem szűnt meg létezni, és Istennél várja az időt, amikor majd újra találkozhatunk vele.
Odinak kedden azt írtam, hogy a Gonosz fűt-fát ígér az embernek, a végén azonban csak hiábavalóság, amit az ember nyer tőle. Isten sokszor nem szól egy szót sem, azonban a helyzet, amin keresztülvezet nem hiábavaló. Azt írtam, hogy Emikénk szenvedése sem értelmetlen és nem hiábavaló!
Gondoljatok csak bele, hogy Isten milyen módon meg tudta mozdítani a szíveteket! Emlékezzetek vissza, hogy bizonyos dolgok mennyire átértékelődtek bennetek látva Emili és a családunk kemény harcát! Isten többek között azért is engedte, hogy mindezen keresztülmenjünk, mert benneteket is meg akart szólítani, titeket is fel akart rázni, és a lábatokat a helyes útra állítani!
Isten azt ígérte, hogy amikor az Ő országába lépünk, ennek a világnak a fájdalmai említésre sem lesznek méltóak ahhoz az örömhöz és vigasztaláshoz képest, amiben ott részünk lesz. Isten már ezzel a vigasztalással vigasztalja Emilit! Mi azonban még itt vagyunk, és eldönthetjük, hogy azt, amit Isten ennek a kislánynak a szenvedésén keresztül nekünk megtanított a szívünkbe zárjuk vagy elfelejtjük.
Ne engedd, hogy a kishúgom szenvedése a te életedben hiábavaló legyen! Emlékezz arra, amit Isten ezen a helyzeten keresztül mutatott és tanított neked!

Köszönjük nektek, hogy velünk voltatok, hogy támogattatok! Isten áldjon benneteket!