Nagy szomorúsággal töltött el ma Ray Bradbury halálhíre. Lelkiismeretfurdalásom van, hogy lusta voltam megküzdeni a "Something wicked this way come"-val, amíg még élt. Klassz dolog élő írók könyveit olvasni, csak küldesz egy köszönöm gondolatot, hiszem hogy odaér. Odaért volna. Ehh.

Napközben azon gondolkodtam hogy hány szó, dolog van amiről ő jut eszembe a mindennapokban, és meglepődtem mennyi, még a pillangókról is ő jut eszembe, ahogy a beszáradt sárral együtt lepiszkálod egy bakancs talpáról. A színek, amiket festett, annyira élénkek, a Mars.

Ezt egy másik kedvenc íróm írta róla, le kellene fordítanom nektek, mert  hátborzongatóan hasonló gondolatokat fogalmaz meg,  csak persze sokkal jobban:

http://journal.neilgaiman.com/2012/06/ray-bradbury.html

" So when the wind blows the fallen autumn leaves across the road in a riot of flame and gold, or when I see a green field in summer carpeted by yellow dandelions, or when, in winter, I close myself off from the cold and write in a room with a TV screen as big as a wall, I think of Bradbury...

With joy. Always with joy."