ma nem érek rá

meséltem már a titanikos lédiről?
ha igen bocs, de nem érdekel, totál oda vagyok érte.

alacsony, hajlott hátú, nénike valaha biztos magas, sudár nő volt, de mostanra összeaszalódott, összetöpörödött. elefántcsont bőre van, hófehér haja, amit mindig nagyon elegáns, gondos, ódivatú kontyban visel. visszafogottan, de észrevehetően sminkeli magát, csak az öreg, vizenyős szemeit emeli ki, és rúzs a száján, kifejezetten jól áll neki. a ruháit nem tudom honnan szerzi be, mert mind mind egy letűnt kort idéznek, és az örökké harmonizáló ékszerei sem tavaly készültek.
általában délelőtt jön, a botját keresztben lerakja, egy nagy, kényelmes fotel mellett álló asztalra, majd odatotyog a kasszához, és kér egy rövid, erős fekete filterkávét, tejszínnel. mindig pontos apróval fizet, amit a karommá merevedett ujjaival egy kis zacskóból ráz a pultra. utána kér egy szívószálat, belesüpped a fotelba, és kis mindentudó mosollyal az arcán elszívogatja a kávéját, olykor akár egy órán át. cukrot nem tesz bele.
engem különösen kedvel mióta egy nagyon forgalmas délután beszaladtam egy kávéra a szaadnapomon, és észrevettem , hogy elkámpicsorodott arccal ül a forgatag kellős közepén.megkérdeztem mi a baj, mondja, hogy nem tudja végigállni a sort, de máshol nem szeret annyira mint itt. civilben gyors megcsináltam neki a szokásosat, kivittem neki, nem akarta ingyen elfogadni, leszámolta a kezembe.
azóta a kollegáimat is rászoktattam, ha ő jön be, akkor soronkívűl, azonnal, asztalhoz, de nem volt túl nehéz, ő mindenkinek a szíve csücske.

azért hívjuk titanikos lédinek, mert rajta volt a Kárpátián, amikor a Titanic elsüllyedt.
az 1912-ben történt,, tehát, még ha kisbabaként is volt ott, akkor is minimum 96 évesnek kell lennie.

ma egy kevésbé kényelmes asztalhoz ült le, kérdeztem is tőle, hogy ne vigyem e át a cuccait a kedvenc helyére.
ránézett az órájára, és azt mondta, jobb most a széken, ma nem érek rá, annyi elintéznivalóm van még.

bementem a raktárba, és majdnem sírtam, komolyan. de nem szomorúan ám.
remélem, hogy soha nem hal meg.

amúgy ma a kapcsolatokról beszélgettünk valakivel, és ahogy én meséltem a sajátomról, bepárásodott a szemem.

ez egy ilyen nap, kaptam ma egy olyan jó hírt is, hogy abban a pillanatban, amikor meghallottam, kispricceltek szó szerint a könnyek a szememből, és öt percig zokogtam vihogva.

örömtöl sírni klassz, nem?