2008. december 22., hétfő

Ezt WM írta

A tenger

Ann Yu-nak

A hetedik napon Isten megpihent és végigtekintett az Univerzumon. Általában véve elégedett volt művével: a csillagok szépen ragyogtak, az űr kellemesen hűvös volt, az Élet csírái békésen várták, hogy a Teremtő elindítsa az Időt. A Sabbathból azonban hátra volt még pár ezer év, és az Úr ezalatt ki akart javítani néhány apró hibát.
Belenyúlt egy közeli fekete lyukba és annak feneketlen mélyéről előhúzott egy listát. Ahhoz képest, hogy a Világot csupán hat nap alat teremtette, a hibák listája meglepően rövid, alig három és fél fényév hosszú volt. Isten elindította egyik kedvenc zenéjét, és munkához látott.
Bár nem tartozik szorosan a történethez de Isten öt legkedvesebb zenéje:

1. Egy Commodore 64-es magnó kerregése miközben a Wizard of Wort tölti.
2. Bach: D-moll Toccata és Fúga
3. A betelguezei savkármány vadászüvöltése.
4. A CO3-LH0 üstökös becsapódása utáni szuperszonikus lökéshullám hangja.
5. Bármi a Led Zeppelintől.

Isten gyorsan haladt a javításokkal, és éppen a The Oceant hallgatta, amikor egy olyan problémához érkezett, amelyről tudta, hogy képtelen lesz kijavítani, anélkül, hogy újra kellene teremteni a Világot. Tudta Ő ezt persze korábban is, de a maga kifürkészhetetlen módján mégis így alkotta meg a Matériát. Talán azért, hogy legyen mivel foglalkozni az Örökkévalóságból hátra lévő időben?
Mindenestre Isten visszacsúsztatta a listát a fekete lyuk mélyére (olyan tételek szerepeltek rajta még például mint: a PI pontos meghatározása, eldönteni, hogy a foton hullám vagy részecske-e, kideríteni él-e Schrödinger macskája) és tekintetét egy apró kék bolygóra vetette. Keze finom mozdulatával egy törpegalaxist húzott a bolygó elé, így a galaxisba tömörült anyag keltette térgöbület felnagyította a planéta képét. Az Úr jobban láthatta a mozdulatlanságba fagyott világot. A bolgyó nagy részét víz borította, ennek ellenére Föld volt a neve, amely tény sokat elárul Isten humorérzékéről. A probléma forrása pedig éppen a vizekben lakozott.
Isten számára meglehetősen kedves volt ez a bolygó, lakóit saját magáról mintázta ám ezek ekkor még csupán primitív fehérjeként léteztek, hogy több milliárd évnyi evolúció után nyerjék el végleges alakjukat (újabb példa az Úr kifürkészhetetlen humorérzékére). A Terv szerint a bolygó tengerei a szférák zenéjét kellene, hogy játszák az ott lakók nagyobb gyönyörűségére s bár egyelőre még egyetlen hullám sem vetődött a partokra de Isten tudta, hogy a zene, melyet a tengerek fognak játszani torz lesz.
A tengerek ugyanis zúgtak. Általános jelenség volt ez az univerzumban, az egymáson elgördülő vízmolekulák szépen zenéltek, de amint nagyobb mennyiségben kezdtek játszani, zenéjük élvezhetelenné vált. Értő fül kivette ugyan a dallamot, de olyan volt az élmény mintha egy filléres rádió szólna egy fürdőszoba bezárt ajtaja mögött.
Isten a Földre helyezte kinyújtott ujját, és gyengéden megbökte. A bolygó meglódult pályáján, melynek hatására keringeni kezdett körülötte a Hold, elindult a Nap, majd (mivel minden mindennel összefügg) mozgásba lendült az Univerzum, és elkezdődött az Idő.
A Föld felszínén az első hullámok lustán elindultak a partok felé, szél kerekedett, mely fehér habokat kócolt a hullámok tetejére. Végül alig pár másodperccel a Világ kezdete után a tengerek vizei elérték a partokat, kivetődtek a homokos-köves-sziklás szárazföldekre. Fenséges robajlással felcsendült a tengerek zúgása.
A dallam kivehetetlen volt.
Isten pedig tovább figyelte a bolygót, és igyekezett behangolni a vizek zenéjét. Egymillió évenként megpróbálta legalább egyszer de volt úgy hogy kétszer is. Feltörte a kéreglemezeket, földrengéseket idézett elő, arrébb tolta a kontineneseket, aszteroidákkal bombázta bolygót.
A tengerek mindent elviseltek, és zúgtak ugyanúgy tovább.
Ráadásul egyre fogyott az Úr ideje. Nem aggódott természetesen, örökkévaló volt Ő, és mint említettem előre tudta, hogy a tengereket nem fogja kijavítani. Azonban a bolygón vészesen gyorsan haladt az evolúció. Az őstengerekben ficánkoló egysejtűekből, primitív halak lettek, amelyek olyan primitívek voltak, hogy képesek voltak kimászni a szárazföldre, majd ott éltek tovább. Isten egy pillanatra félrenézett, és máris hatalmas gyíkokká nőttek, amelyekre az Úr kénytelen volt ráhajítani a CO3-LH0 üstököst, hogy kipusztítsa őket, és esélyt adjon a lábaik körül rohangáló apró szőrős szerzeteknek. A lökéshullámnak valóban szép hangja volt.
A bundás lények pedig éltek a lehetőséggel és megtették az első lépéseket a humanoiddá válás útján, sőt hamarosan az értelem jeleit mutatták, Isten pedig tudta, hogy most már óvatosabban kell bánnia a planétával. Egy utolsó alkalommal, még kinyújtotta felé egy ujját és megállította egy pillanatra, de ez nem bizonyult jó ötletnek. A tengerek kiléptek medrükből, elsodorták a lények kezdetleges fészkeit, megölték a többségüket majd zúgtak tovább
Az eseményt azóta is emlegetik a bolygón.
Isten végül sóhajtott egy nagyot, ami akkora rezonanciát okozott a bolygón, hogy apró darabok váltak le a későbbi Norvégiáról. Az így kialakult fjordok bízvást nyernének közönségdíjat bármelyik bolygótervezési versenyen.
Újabb évek teltek el, a bolygó lakosai messze a tengerektől tovább fejlődtek. Eszközöket kezdtek használni, amelyekkel több élelmet voltak képesek megtermelni. Az igazán okosak később más eszközökkel addig verték az előbbieket míg azok oda nem adták ezt az élelmet.
Ugyanakkor nem sok hiányzott már, hogy valóban Istenre hasonlítsanak. Talán csak egy kiadós fürdő, egy fodrász, meg egy divatos tóga, de ekkor még állatbőröket viseltek és féltek a víztől.
Illetve...
Egy nap egyikőjük, egy fiatal példány messzebbre merészkedett a falutól. Talán a kaland vonzotta, esetleg egy ellensége elől menekült, vagy szeretett volna egy barátnőt, aki kevésbé szőrös mint ő. Elindult egy úton, melyen előtte senki sem. Sűrű erdőkön vágott keresztül, hegyeket mászott. Ázott és fázott, a Nap cserzette bőrét de ment előre. Míg nem egy nap elfogyott talpa alól a talaj.
Feltárult előtte a tenger. Remegő lábakkal lépdelt előre, ajkai számára is ismeretlen szavakat próbáltak formálni. Aztán megtorpant és térdre rogyott, megbabonázva meredt a távoli horizontra. A sós hullámok lágyan végigsimították lábait.
A tenger zúgott és ez volt a leggyönyörűségesebb hang, amit valaha hallott.

2 megjegyzés:

Unknown írta...

Köszönöm, Istenem! :D :D

kisstm írta...

Szeretném ilyen hűségesen tenni a dolgomat...mint a tenger a zúgást. Ann