twentyfour

na nézzük.
itten ez ám egy nagyon boldog bejegyzés lesz!
ellenben meglehetősen hosszú is, úgy készülj

szóval ez úgy kezdődött, hogy szombatra totál a végén jártunk: még a teszkótól is visszaküldték a jelentkezésünket, ráadásul még egy negatív visszhangot is kaptam valakitől a háttérben, szóval sírós összezuhanós, majdnem feladós volt a hangulatunk. és még az idő is szar volt. nem csoda, hogy nem jelentkeztem.

aztán tegnap elvonszoltam magam a munkahelyre, abban a reményben, hogy majd gyakorlom az angolt, és talán begyűjtök pár használható infót.

az egészhez totál hülyén álltunk hozzá, ehhez az egész angliásdihoz. nagyképűen, hogy okosak vagyunk beszélünk angolul, jók az eddigi munkatapasztalatok, meg egyáltalán. pénzünk volt valamennyi, és ennyi. null infó, kevés kapcsolat, totál sötétség az agyban. kellenek a rossz tapasztalatok, mert alázat is kell, nyitott fülek...

szóval odamentem, kerestem az illetőt, akit keresnem kellett, aki kábé azonnal lecseszett, hogy korán jöttem, remek, jól kezdődik.
utána érkezett két hozzám hasonló nőci, akiknek az akcentusából azonnal sejtettem, hogy magyarok. ez később még fontos lesz, de előre csak annyit:
nem tudom mennyire vágjátok, hogy mi volt a magyarokról a véleményünk, de nem a legjobb, és nem akartuk találkozni egyel sem, kérdezni sem, elfogadni sem, semmi. nulla. elegünk volt a lehúzósdiból, a széthúzásból, abból a sok rossz dologból amit itthon tapasztaltunk, plusz a nagyképűségünk, ami talán erre is kiterjedt. hogy majd mi jobban. persze.

mindegy a magyarok eltűntek, engem elkapott egy spanyol csajszi, hogy vele vagyok beosztva, és akkor elkezdődött a meló. ami az elején még nem is volt olyan túl kemény, csetrespakolósdi, kajaelőkészítősdi, a nagy focistadionban volt. mert itt ám úgy megy, hogy van egy meccs (most egy különösen fontos és óriási meccs volt, lol még pályán is volt magyar, mint ahogyan ezt később megtudtam) szóval meccs van, akkor kimegy az egész család, babakocsitól a tolókocsiig rendelnek egy asztalt, jól bezabálnak, majd szurkolnak, majd a szünetben megint jól bezabálnak, megint szurkolnak, majd vagy verekednek bebaszva, vagy nem, és jól hazamennek. volt jó sok rendőr, lovakkal kutyákkal, vicces fejfedővel, volt nagy ordítozás szurkolás, kántálás, még wm is hallotta itthonról ( a pály köbö 10 percnyire van innen)
szóval olyan hatig elmolyoltunk ezzel a viszonylag egyszerűbb melóval, ismerkedtem, beszélgettem, találkoztam a melóügynokkel aki felvett, tök kedves volt, aztán kaptunk kaját (igazi angolt) de a kajáról még anyit: a szív megszakad mennyit kidobnak, két közepes afrikai falunak elég lenne egy hétre. vagy kettőre.

aztán kaja után felküldtek egy másik konyhába mindkettőnket, hogy ott nagyobb szükség van ránk. na itt kezdődött a hardkór, megállás nélkül sok óra dzsuvásfazéksúrolás. a gusztustalanabbik fajtából, de sebaj, meló ez örülünk.
és ami a legjobb. itt dolgozott a két magyar is.
anya lánya. és akkor itt kérek bocsánatot mindenkitől az eddigi hozzáállásunkért. ahogy ezek velem viselkedtek, az egyszerűen megdöbbentő volt. segítőkészek, kedvesek, egy csomó infót adtak, telefonszámokat, a sajátjukét, ha kell segítség, egy olyan irodáét, ahol valszeg adnak wm-nek munkát, a nevüket, hogy ott lehet rájuk hivatkozni (!és ha lopós sorozatgyilkosok vagyunk?!) meg egyáltalán. hozzá az a bátorítás.
szóval erre csak annyit tudok mondani, hogy remélem, mikor már rendbejövünk, mi is meg tudjuk ezt tenni másokkal. (lehet később erre hivatkozni ;))
ja és a legsúlyosabb ezekről a magyarokról: apu anyu, melót felmond, felpakolja a 4 gyereket, a legkisebb még sulis, és ki.
8 hónapja, most vannak úgy rendben, ahogy mesélték, de azért még egyszer, hogy rögzüljön: anyu, apu, 4 gyerek. és még mi hittük, hogy kalandosak vagyunk. l o l
kilenc körül megjelent az ügynökünk is, aki megkérdezte, hogy szerdán tudok e jönni megint dolgozni, meg hogy menjek be holnap (ma) papírokat kitöltögetni. tehát szerdán is dolgozok, remek.
nagynehezen befejeződött, olyne fél11 körül, hát leszakad, láb már zsibbad, de megérte.
hatalmas lökés volt ez.

és akkor ma: bementünk az ügynökhöz, wm is kísért, leadta az öéletrajzát, és kábé azonnal regisztrálták őt is, sőt fel is vették, most van egy jó pár munkanapunk előre, mindketten melózunk, rendszeresen ennek az ügynökségnek, ugyanitt, van melónk gyerekek!
tudom: nem a legjobb, meg nem az amire számítottunk, meg satöbbi, de kit érdekel? a lakásügynöksének leadhatjuk az igazolást, így maradhatunk a lakásban

és most már csináltathatunk NI számot is. (hmm: nemzeti biztosítási szám)
ez itt nagyon fontos, az első munkahelyeden kell kérned egy papírt, hogy dolgozol, és a már említett jobcentereknél jelentkezned kell egy interjúidőpontra, amikor lecsekkolnak, hogy mi a helyzet veled, kell a mnkaadótól igazolás, meg a lakhelyedről, de erről majd mesélek.

jja és van egy ingyenes rövidke boltieladóitanfolyam is, ezt is a magarok mondták, jelentkezünk is szerintem, mert akkor már ezt is rávéshetjük a jelentkezési lapokra, meg az ottani tanárokat is erferenciának, szóval még jobb is, hogy egyenlőre nincs más.

és akkor hazaérünk, és wm-et rögtön két helyről is hívják, interjúra, mert lehet hogy a rosszbácsi is hozza a barátait, de a jóbácsi is. szóval meló is van, interjú is van.

és ma jött a postás. várjuk már nagyon mert egy barátnőm ígért CV-ket, hogy kinyomtatja, elküldi, ne kelljen erre költenünk, akkor mondtam neki, hogy rakja be őket a föstölőbe, hadd érezzünk egy jó kis sonkaillatot.
szóval boríték kis vaskos, megszagolom, tömény sonkaillat...
ehhehh a CV-k még nem értek ide, de a két szelet sonka az igen, nagyon nevettünk, majdnem akkorákat mikor közösen legyilkoltuk
Hugi: pusssssssssssssssssssssssz

köszönjük az égieknek!