ehh

Szomcsika vagyok mostanában. Kapuzárási pánik ez, vagy franc se tudja. Nem érzem hogy a kárierem elég nagy ívben lendülne felfelé, és ami azt illeti, a munkám vajmi kevéssé kielégítő szellemileg. Klassz lenne valamit tanulni, valami különleges szakmát ki, hogy ne legyek már tintanyaló örökké. A baj viszont az, hogy ez a sok hajtáspajtás az utóbbi időben valahogy kivette belőlem a modzsót.

 Meg akarok tanulni varrni, de nem akarok varrónő lenni, Meg akarok tanulni smikelni, de nem akarok menyasszonyokat tündérkirálykisasszonyítani.

Szeretném megtalálni azt a tehetségemet, amiben nem vagyok csak másodrangú.

 Olyan munkát szeretnék, ahol vannak történetek.

De lassan álmodozni sem szabad ezekről a dolgokról, mindent megmérgez az hogy egyre elkispolgáriasodjunk, ez mint cél.
Nem szabad elégedetlenkedni, most nem, mikor jól keresek, irígylésreméltó körülmények közt dolgozva, bejelentve, egy olyan főnök alatt, akit még mindig az egyetlen jó főnöknek tartok akivel eddig együtt dolgoztam. Nem szabad elégedetlennek lenni amikor harminc feletti, alulkvalifikált, immingráns nő vagy.


Kezdem megérteni a -jobb híján- gyereket csináló nőket, a reménytelenség csillagos ege.
lassan itt is kezd besötétedni.





Aztán az is lehet hogy csak túlhajtottam magam, sok volt a túlóra, sok volt - rendes megállás nélkül- az elmúlt több mint egy év, hazamegyek pihenek barátkozok tetováltatok talán meg is fiatalodok megint kicsit.

 

Vagy veszek egy sportkocsit, és felhajtok valami friss húst.