"Az Isten aldjon meg minket a josagunkert!"

az egyik ismerősöm a fészbúkon tudatta a barátaival, hogy meghalt a nagymamája, akinek ezek voltak az utolsó szavai. egy csomót gondolkodtam ezen, szerintem nagyon szép utolsó szavak ezek. 

nagyon szeretnék hinni abban, hogy mikor vége van az életnek mindenki megkapja amit érdemel. összefutottunk ma egy régi kollegával, aki kábé ugyanaz az ember miatt lépett ki a szarbakszból mint én, és megegyeztünk, hogy mindegy, hogy menny-pokol, vagy nirvána, az a nő nem kap csokis sütit az biztos.

csak sajnos az, hogy azt kívánom ,bárcsak láthatnám  mi történik ezekkel a fajta emberekkel, rögtön az én sütiszeletem vastagságát csökkenti. ehh. nehéz dolgok ezek.

 

ma két munkaközvetítő között megálltam a fánkárus bodegánál - csípem a gazdáját, kis kövér olaszos csávó, beszél beszél, kipróbáltat, pattogós labda, a szimpatikus vendégeknek eksztrafánkot ad, frissen sültet, fahéjas cukorral. mondta hogy csinos vagyok ma, mondtam hogy álláskeresősdi. dumálgattunk, leültem az egyik padjára, hogy sorbarendezzem az önéletrajzaimat, sütött a nap, csillogott a folyó, ő felmutatott a nagy fákra, hogy egy hónap és mind elsárgulnak, pilóta volt, de az asszony elvitte a céget váláskor,így megy ez. de most gondolkodik azon, hogy vegyen egy tangóharmonikát, én meg elkértem a táblafilceit, és újrarajzoltam a frissen facsart narancslét kínálót, - ronda volt, fehér férfikaparással felfirkantva. szép lett, kérdezte hogy kérek-e egy narancslét, mondtam hogy nem, és elköszöntem. jólesett volna, de nem azért csináltam. kicsit később felhívtak egy munkalehetőséggel, de sajnos csak hazudom a némettudást, visszautasítottam.