elvisz

ülök az asztalomnál, és a rengeteg unalmas feladatom közül a lehetőség szerinti legunalmasabbat csinálom éppen. ebben a munkában semmi kellemes nincsen, szürke, monoton, poros,egyszerű.
még beszélgetni sincs kedvem a körülöttem levőkkel, ugyanazt a feladatsort ismételgetem, aznap olyan háromezer-kétszáznyolvanhetedjére.
mégsem panaszkodok, a tudatomat gyönyörűen megtölti bétóven, üres vagyok, a zene itt csak csavar dobál ringat és símogat, nem mesél, nem tanít.
a munkám szürke, monoton színtelen szagtalan testetlen.
a ritmusa majdnem levisz alfába.
az agyam csak a fülemmel van élő kapcsolatban, amúgy biorobot vagyok.

egészen amíg a mögöttem ülő kollegina be nem szórja magát a könnyű, virágos, cukorkás illatú parfümével, az illat egyszerre érkezik egy nagy vidám beteljesüléssel a zenében, dupla hullám, az addig szépségre teljesen kikapcsolt számat orromat szememet erőszakosan tölti el a LILA
kátrahőkölök, levegőért kapkodok, és felnevetek, próbálom az elvonuló hullámokat meglovagolni, nyújtózkodok.

jó.

valaki azt modta valószínűleg flessbekk, de -bár mindig örömmel üdvözlöm ezt a ritka vendéget - szerintem nem

szinesztéziás roham. azt hiszem ez lehet a neve.

lehetne többször is.