afternoon

ezeket a napokat szeretem:
fél3kor befejezem a munkát, wm már vár.
kikérjük az italunkat, leülünk, mert neki leesett a vérnyomása, nekem meg kell 10 perc a pörgés után. ajtóig álló sor szörcsüljük a frapucsínót, oldalra nézek, látom hogy az egyik fotelben a titanikos néni figyel, bottal jár nehezen, nincs ereje beállni a sorba (azért titanikos néni a neve, mert rajta volt a kárpátián akkor amikor, kislánykánt, és a kárpátiás néni nem hangzik olyan jól, ezüsthajú, madárcsontú tiszta tekintetű asszony, nagyon szeretjük) szóval akkor inkább felugrok, és a húsz várakozó előtt civilben kikérem a néni italát, ejj de rühellhetnek a sorbanállók, pont leszarom, meg a kollegáim is, a néni kávéja szent (a saját italunknál nem kértem protekciót, ehheh), titanikos néni meghatódik, és nem engedi, hogy ingyen legyen az ital, a szokásos kis műanyagzacskójából kirázza az egynegyvenet, fillérre pontosan ennyit készít ki minden alkalommal
utána elindulunk, át az aluljárón el a gitáros énekes mellett, utána a szakszofonos mellett, sétálni van kedvünk.
megnézzük a stókszkrofton az új greffitit, egy hatalmas űrhajós, szkafanderben, fekete-ezüsttel festve, kezeiben színes szatyrok, cipeli haza a vacsiravalót a szupermárketből
a nap ragyogóan süt, meleg van, soknak érzem magamon a ruhát, wm a leccepelines pólójában,
a tömeg összetétele változik, ahogy a központot elhagyva a művésznegyedbe kóricálunk bele.
én lekattanok egy indiai méteráru boltnál, wm bekísér, megszakad a szívem, ommozva zeng a muzsika, füstölőillat, és ezernyi gyönyörű selyem, választok egy mustárszínűt, kis sálat szeretnék belőle. a bajszos nett indiai szabó az európai vásárlói énemhez képes még picit udvariatlanul is tukmál legyen hosszabb a a centi, majd sértődötten elvonul beszegni, addig mi a száriba öltözött tulajdonosnővel beszélgetünk, a honvágyról, megkérem mutassa meg a legdrágább száriját, gyönyörű, vörösfehérfekete kézzel hímzett
ezentúl majd ugorjatok be köszönni barátaim-búcsúzik
utána beugrunk egy galériába, de nem vagyunk a képektől annyira elszállva, túl vannak művészkedve,( bár a kaksizó macskabirkák cukik voltak), megtetszik egy masina,, ami a régigépzongorák elvén működik, csakegészen pici,
majd belevetjük magunkat monpelierbe, pedig tudjuk, hogy a szívünket fájdítjuk csak, itt szeretnénk élni, ragyogóan süt a nap, az utcasarkokon hippik árulnak könyvet bizsut, cigánykártyát, kissé összefut a számban a nyál, mikor megérzem a fű illatát, de nem különösebben érdekel, úgysincs kivel szívni,
egy koldus lelejmol miket pár pennivel, meg egy cigive, de megérdemli, jól tolja, majd a lányiskola mellett kijutunk a gluszter ródra, a jó öreg gluszter ród, amin minden nap végigmegyünk,
kirakatokat nézegetünk, kis utcákba lesünk be, aztán megéhezünk, és beugrunk a szábvéjbe, olcsó és finom, elpilledünk, a nap nagyon melegen süt, sétálunk fel tovább,
összeszámoljuk az aprónkat, hogy van e annyink, hogy a spanyoloknál kávézzunk, talán igen, szóval befordulunk az egyik leglerottyantabbnak tűnő boltba, előtte az utcán a padon olcsó porcelánt árulnak, bent a boltban csupa egészséges biocucc, de mi nem törődünk vele, hátramegyünk a meredek lépcsőhöz, föl az emeletre, ahol két szoba van egybenyitva, gerendák a plafonon, képek, és rengeteg napfény, az ablakból rálátsz az utcára
népes család csicsereg spanyolul, gyerekek zsezsegnek körbe, ma nincs a gyönyörű szenyoríta, csak a gyönyörű mamma, meg néha kibukkan a konyhából a hosszú fekete hajú, kalózkendős szakácsgyerek, amkinek a láttán még a sok vihart látott matrónák szíve is ellágyul olyan zorró
wm egy sima, én egy duplapresszót kérek, nem túl jó, de erős édes kávé, nem mai a masina szerintem, nekik még azt is megbocsájtom, hogy nem cigarettázhatok, ragyogó mosollyal mondja, a sokkolóan olcsó árat, grásziász mondom, mert leolvastam a borravalósdobozról,
aztán elfáradunk,
a buszmegállóban wm felkiált, hogy nézd, abban a házban lakik a nap, és tényleg
felpattanunk a 75ösre, az ablakából látjuk, hogx hőlégballonok vannak az égen, hazajövünk, én körtét eszem, wm játszik,
felhívom a nagymamámat,
ilyesmik