napok

Elkezdtem tegnap a munkakeresést, és eléggé reményteljesnek néz ki a helyzet. Az van, hogy menő az önéletrajzom, de most akkor inkább nem innék előre a medve bőrére.

Szóval inkább elmesélem, hogy időm is volt kedvem is, beültem hát a katedrálisba olvasni, királyosat, majd végighallgattam egy laza kis koncertet a Lübecki Fiúkartól, ilyesmi volt az ebédidőm.

Kicsit később pedig hozzájutottam végre némi brisztoli valutához, de erről majd mesélek később.

Vannak szuper napok.

Csokis

Az egyik legégetőbb problémánk a szombati szokásos kávé kérdése. Mármint hogy hol. Hétköznap és vasárnap otthon, ha meg kirándulunk, akkor épp ahol, de az átlag szombati kávé az nagyon problémás dolog.

Amíg délen laktunk nem volt gáz, ott voltak a franciák. Három évig voltunk ott törzsvendégek, attól a pillanattól kezdve ahogy kinyitottak. Amióta elköltöztünk még néha visszajártunk, de azért túl messze vannak ahhoz hogy hetente oda járjunk.

Elvileg a királyság leghosszabb független bevásárlóutcája legvégén lakunk, képzelhetitek mennyi kávézó van, és mégis állandó a holkávézzunk problémája. Főleg, hogy a cukrászda jellegű kávézó az mint a fehér holló minden helynek van konyhája, és félek arra koncentrálnak inkább.

Oké nézzük. Eleve el kell harmadolni, ennyi amit gyalog egy átlag szombat délelőtti bevásálókörút alatt bejárunk.

Az portugál kisbolt, az ellenkező irányban van, úgyhogy eleve kiesik, és bár jó a kávé, és hamisíthatalan balkáni a hangulata, mégse szívesen megyünk, mert kisbolt, és sokszor közösségi találkahely a portugáloknak, és nem férünk be.
Aztán jön a szintén nagyon hangulatos perzsa. A kávé és a kiszolgálás okés, de a süti és az árértékarány eléggé gáz.
A törököknél szerettünk egy darabig, de a kávé minőségeigencsak határon mozgott, és egyszer nem köszöntek vissza az utcán, szóval oda nem megyünk többet.
Az egyes számú kis független kávézólánc helye túl nagy, túl divatos, túl sokan zabálnak benne, túl sok gyerek rohangász meg visít, és bár eszméletlen finom sütit adnak, a kávé ihatatlan. Csak olyankor megyünk be amikor üres és elfelejtettük hogy ihatatlan savanyú a kávé. Ja, és flegma a személyzet
A kettes számú független kávézólánccal érdekes módon ugyanezek a problémák, a személyzetet leszámítva.
A libanoni kávézó volt az utolsó reménysugarunk. Ronda, lepusztult, kifakult képekkel a falon, zsíros viaszosvászon az asztalokon. De a kávé az tökéletes volt, a bácsi pedig aki készítette régivágású, udvarias, kedves, de távolságtartó. És mivel, tényleg egy ronda leszakadt luk volt mindig üres volt,  mindig a kirakatban ültünk.
Amikor az első virág megjelent, és a viaszosvászon nem ragadt tovább, már gyanakodtam. Most libanoni-lengyel kávézó, a fiatalok átvették, az öreget nem is láttuk azóta. Kipucolták, kidekorálták, libanoni és lengyel kaja, egyre többen járnak, és kidobták a régi fajta kávét, és most már az övék is savanyú, és egyszer az egyik rokonuk egyszer előttünk küldött el egy koldust, csúnyán.

Szóval nagy a baj, két év és még mindig nincs törzshelyünk.

Három hete nyílt egy új hely, múlt héten észrevettük, ma kipróbáltuk.

Elfelejtettem a nevét, a profiljuk a csokoládézó.
. Rendeltünk két eszpresszót, meg egy-egy bonbont, a kávé átlagos, a bonbonok finomak.
Az egyik az egyik fal bordó, a másik sárga, két nagy tükör közé beültünk,  végtelen csíkos folyosó. A kávé után helyet cserélünk, hogy a a másik helyéről is megnézzük a tükörfolyosókat, úgy szemezgetünk hogy a tükröződés szinteket váltogatjuk.
Az étlapot olvasgatom. Elfelezzünk egy forrócsokit? - kérdem, wm helyesel, aztán látom hogy van "FELES" csokijuk is, tömény folyékony. Hú mondjuk, akkor azt.
A pincérnőtől rendelek, két feles csokit, wm közbeszól, nem a forrócsokit beszéltük meg? Jó akkor neked azt.
Én kapok egy kávéscsésze sűrű barna lötyit, wm egy teáscsésze kevésbé sűrűt. Nyúl az enyémért, hogy ő azt akarja, mondom de te nem ezt rendelted, és belemártom a kanalam a csészébe.
Meg mernék rá esküdni, abban a pillanatban majdnem elsírta magát csalódottságában, ilyen őszinte szívből jövő, gyermeki csalódottságot més sose láttam kiülni az arcára.
Megbeszéltük hogy fele fele, fellélegzett, majd a viharfelhők elvonultával én könnyesre röhögtem magam. A forrócsoki sosetapasztalt finom volt, a csokifeles pedig  meglepően hűvös és csokis, nekem túlságosan is, ő itta meg majdnem az összeset, jó ez így, részeg voltam egész délelőtt a jókedvtől.

Reméljük ilyesmi is marad a hely, jó lesz törzshelynek.




Senki se örüljön. Aki nem találkozott velem mostanában annak mondom, iszonyatosan, borzasztóan el vagyok hízva, a rájener felárat számol lassan rám, annyira.
Muszáj lesz ezzel valamit csinálni.

home sweet home

http://apologetika.blog.hu/2013/07/19/break_tancolo_jezus_dicser_az_egyhaz

Erre kattintsatok, már régóta el akartam mesélni, de én nem tudtam volna rendesen lefényképezni, utca szintről.

A járdáról nem látszik a keze - a szórakozóhely teraszának a kerítését befutotta a vadszőlő,- wm azt mondta, neki kicsit olyan mintha  egy zuhanó embert ábrázolna a kép.

A brisztoli keresztény ismerőseim kedvelik a képet.
A brisztoli nem keresztény ismerőseim szintén - a jóindulatú, humoros és minőségi blaszfémizmus értékes beszélgetéseket teremthet, ami már csak azért is fontos, hogy a fiatal világi emberek könnyebben el tudják fogadni a keresztényeket illetve az idős keresztények a világiakat.

mamma mia

Én nem szeretem a baccpenszerteneszill filmeket. Amikor kicsi voltam és ezek a filmek annyi generációs társamnak kultfilmmé váltak, én nem szerettem a vígjátékokat. Nem tudtam rajtuk nevetni, se a lütyőn, vaklármán se az összes hasonlón.
(Meg semmin ahol a bonyodalom azon alapul hogy valakik elkerülték egymást. A halálom. Az ilyan filmeket 8o százalékban az elkerülés pillanatában kikapcsolom, ki én, ki a picsába, engem ne nézzenek hülyének.)

De a minap azért hasznát láttam hogy minden húsvétkor, karácsonykor, és nyáriszünetben kétszer leadták az összeset minden csatornán. A céges buszon van egy olasz srác, vele elegyedtünk beszélgetésbe a megállóban, közös pontok, tudja magyarul, hogy jó reggelt valami ismerős ismerősétől, én meg hogy bondzsornó,  a Bud Spencer Terence Hill filmekből tanultam, a hát persze hogy ismerem- hazudom, a fiúm tud sirályul is, (és utóbbi nem is hazugság)
És kész a kapocs, ezzel a sráccal most már mindig mosolyogva üdvözöljük egymást, mert neki ők nemzeti hősök olyan mintha random külföldi ismerné BornemisszaGergelyt, szóval a nemzeti hőseit ismerem, sőt ha hozzáadjuk, hogy a Terence Hill papos sorozatát is leadták párszor a magyar tévékben a nemzeti szentjeit is,

Szóval eldúdoltuk hümmögtük még a buszon ezt, és barátok vagyunk:

Annyira szuper ez a nap.
Van új csittifitti frizurám.
Egy állóhajó fedélzetén  kávézgattunk az Emilyvel akit nagyon szeretek, a ragyogó napsütésben. Neki adtam a piros kristályos karkötőmet, aminek nagyon örült, meg a Virágot Algernonnak- ot, aminek meg én örülök. Az Emilyt nagyon szeretem.
Aztán wmmel lazannyát zabáltunk a piacon, és a folyóparton sétálgattunk. wm-et is nagyon szeretem.
Majd a tesóméknál begyűjtöttük a gázmaszkokat, csízkéket nasiztunk és kávéztunk, a tesómékat is nagyon szeretem, az összeset.
És végig sütött a nap. A napot nagyon szeretem.
Később kaptam egy cipőt amiben kényelmesen végigtrappolhatom Amszterdamot másfél hét múlva.
Aztán kertészkedtem egy csomót, mert még mindig sütött a nap, nagy zsíros-izmos gilisztákat költöztettem a cserépföldekbe, hogy jól belakják mielőtt a palánták belekerülnek, és vesszőkupolát építettem rájuk, hogy a szemét cica ne hugyozza teli. A cica imád nagy virágcserepekbe hugyozni. Ez az egy dolog ami miatt nagyon haragszom rá.  A cicát , jaj őt is nagyon szeretem.
Titeket is szeretlek.